Az embereket sok dolog alapján akarják jellemezni (vagy inkább, behatárolható keretek közé szorítani). A tinimagazinok persze rápattannak a témára, úgyhogy reszkessetek srácok! A lelkes pubikorú lányok nem csak az orrméretből, de a szemüveg formájából, a hüvelykujj és a mutatóujj közti távolságból, a ruhamárkából, a kedvenc kajádból is messzemenő következtetéseket vonnak le. (Az eddigi legmorbidabb élményem az volt, mikor a partner óvszerének színéből állapították meg az egyéniségét. Mármint, a partnerét.) Hát, én ma arra a kevésbé váratlan felismerésre tettem szert, hogy az ember szobájából azért mégiscsak helytálló következtetéseket lehet levonni. Például, egy kívülről dizájnos, esztétikus szoba általában egy hasonló gazdára vall. Ha a szoba egy multikulturális atomrobbanásra hasonlít, és a neobarokk csillár mellett minimalista amcsi íróasztal feszít, akkor ott a tulaj nem nagyon tudja eldönteni, hogy mit is akar- vagy túl sokrétegű, vagy inkább, túl bizonytalan. Az én szobámban jelen pillanatban (és ez a pillanat tart pár hónapja) egy szép, kiadós rendetlenség uralkodik. Az a fajta, ahol az alapok még megvannak - a szépen behatárolt helyükön leledzenek, onnan felfelé pedig rétegenként egyre több felesleges holmi helyezkedik el kaotikus rendszerben. Például, a régi jegyzetfüzetek szépen a szekrény alján, aztán felfelé a régi pokemonos matricásalbumoktól haladhatunk a tropára ment walkmanon át az első Valentin-napi (7. óta aszalódó) szárított rózsáig. Lefordítva, valahol a szortírozásra való felesleges lelki szemét alatt rejtőzik az én piciny lelkem. A takarítás szükséges és utálatos dolog (ha külső kényszer, akkor meg értelmetlen). De néha tényleg muszáj, mielőtt fejemre nő a kosz, vagy már nem tudom, hogyan is nézett ki a szobám alaphelyzetben, és a legértékesebb dolgaim is elvesznek benne. Nos, megyek pakolni...
