Mikor minden kérdőjelre végződik (hogyishívják)

Azt mondják, a korral jár; azt is mondják, hogy embere válogatja. A bizonytalanság olyasvalami, ami beeszi magát a bőr alá, aztán hogy megtelepszik-e, a viselőjén múlik. Elhallgattatja azt a kényelmes kis magabiztos hangot, ami elhitette velünk, hogy mindig az első megérzés a helyes, hogy "majdcsak lesz valahogy". Így ottmaradunk válaszok nélkül, feltételezésekkel, alternatívákkal, valószínűségekkel, és még sok, sok kérdőjellel... De miért leszünk bizonytalanok? Gondolhatnánk, hogy a magabiztosság hiánya, de csakúgy lehet józan észérv is mindent kétszer átgondolni. Mondhatnánk, hogy döntésképtelenség, de vajon lehet-e megalapozott döntést hozni többszöri átgondolás nélkül? Valójában erre az érzésre is ugyanúgy szükségünk van, mint a vakmerőségre. Hiszen nehéz hitelesnek lenni, ha sohasem kérdőjeleztük meg saját igazunkat, esélyt adva a hibák felismerésére. De nehéz hitelesnek lenni, ha nem hiszünk elkötelezetten a meggyőződésünkben...
Minden az ellentétek egyensúlyba hozásán múlik. Mert őszinte-e az az ember, akinek nem érdeke, hogy hazudjon? Hűséges-e az az ember, akit sohasem kísértettek meg? Magabiztos-e az, aki nem kérdez, és bizonytalan, aki igen? Kell, hogy kérdezzünk, és kell, hogy azonnal rávágjuk a választ. Az igazi dilemma abban rejlik, hogy mikor melyik a helyes. Dönteni márpedig jól kell...

online-me

Arról, hogy az emberek mindig maguknak hazudnak először

Állok a tükör előtt. Rendezgetem az agyonszaggatott és agyonviselt szabadidőruhámat magamon. Hát igen, még egy nap eltellett úgy, hogy bármit is haladtam volna előre.

Ma elkísértem Hogyishívjákot vásárolni és remekül éreztem magam. Ez óriási kijelentés, hiszen akárhányszor ruhaboltba tévedek, mindig el kell, hogy keseredjek: sosincs rendes ruha a méretemben.
Ez mára teljesen általánossá vált, úgyhogy meg se próbálok reménykedni. Persze, az ember azzal hitegeti magát, hogy éppen elfogyott az adott méret vagy amúgy egy molettebb hölgynek amúgy se lenne előnyös egy olyan, ami egy soványnak igen. A soványon persze minden jobban mutat.
Szóval nem haladtam, pedig megígértem magamnak, hogy lefogyok. Hazudni bűn. Akkor miért hazudunk állandóan önmagunknak? Miért ringatjuk magunkat ócska tévhitekbe?
Nem ad megnyugvást a kedves, a barát, semmi… miért?

Félig üres vagy félig tele van?

Életem nagy kérdése. Általában üres, legalábbis szerintem az. Sőt, néha úgy tűnik, hiába mondják, hogy „félig” nekem mégis többnek tűnik.
A hiány mindig erősebb annál az érzésnél, mikor nem hiányzik semmi. Ilyen persze nincs, mert mindig van hiányzik. Hiányzik a kedves, a barát, az étel, a víz, az álom, a pihenés, a nyugalom… a gondolat az ínség körül forog állandóan. Miért kell az, ami kell? Vagy aki kell? Miért nem nyugszunk bele sorsunkba, amit nekünk szánt a világmindenség?

Egyik nap bámultam az ürességbe, azon gondolkoztam, milyen hiányt okozhatnék én a világban, mennyivel lenne jobb vagy rosszabb a világ. Talán boldogabb lenne valaki. Talán lenne olyan, aki megsiratna. Sokan pedig egyszerűen észre se vennék… pontosan…úgy a hiányomat, mint a jelenlétemet.

Régen próbáltam magamra hívni a figyelmet, most már nem. Már nem látom értelmét. Régen akartam valaki lenni, és mikor az lettem, már nem akartam. Próbáltam és próbálom magam mellől elmarni az embereket, néha direkt, néha pedig csak úgy. Minek lenne értelme bárkihez is kötődni? Úgy is hiányozna…