A nyuszi is Kindertojást tojik

"Nem érti a városi gyerek, miért tojik a nyúl tojást". Nem érti, nem is értheti, az iskolában nem ezt tanulja. Ha megkérdez egy felnőttet, bizony őt is könnyen zavarba hozhatja. A fő művelődési központ, a tévé csak a Halloween-t és a Valentin-napot sugározza - hogy miért is kell a szomszéd lányt minden évben meglocsolni, vagy tulajdonképpen mi is az a Nagypéntek, arra nem kapunk választ. A falvakban, kisebb közösségekben könnyebben életben marad a hagyomány, hiszen ott szorosabban együtt élnek az emberek, idősek-fiatalok. Más a helyzet egy városban, ahol sok különböző, egymásnak idegen ember él, a kapcsolatok kialakulása pedig korántsem törvényszerű. Egyszóval a kisgyerek kap csokinyuszit, a blokkházakban halálra ítélt házinyuszi-kiskedvencet, mert ez a szokás. Húsvét hétfőn el-elmegy locsolni, mert kap érte további csokinyulakat, illetve mert ez a szokás. A gyökerekig senki nem ás le, és senki nem is akar. Pedig mégiscsak lehet abban valami, amit a tanárok mondanak: a múltunkat ismerni kell ahhoz, hogy a jövőbe nézhessünk. Nem kell, hogy meghatározza a jövőnket, de legyen része annak, akivé válunk.

Pénzt vagy életet?

Wahrheit mach frei - Az igazság szabaddá tesz

Újabb amerikai tv-remeknek lehetünk tanúi az egyik kereskedelmi csatornán késő este vetített Az igazság ára c. műsor gyanánt. A show rendkívül egyszerű szisztémára épül: a versenyzőnek saját személyével és magánéletével kapcsolatos kérdéseket tesznek fel. Minél rázósabb a kérdés, annál többet fizetnek érte, de egyetlen hazugság után az egész addig összegyűjtött pénz elveszik. Talán ti is sejtitek, hogy ezt a műsort nem arra találták ki, hogy a kedves résztvevő meggazdagodjon rajta, és ezzel valószínűleg az is tisztában van, aki vállalja a megmérettetést. Talán egyszerűen csak elege van a titkolózásból, a folytonos rejtegetésből. Nem mondhatja el senkinek, hát elmondja mindenkinek - a kétes értékű bölcselet itt lép érvénybe (bár a pillanatnyi megkönnyebbülésbe valószínűleg hamar belerondítanak majd a következmények.) Mondhatnánk, hogy elítélendő dolog egy emberi gyengeségre építve műsort készíteni, vagy állhatunk a másik oldalra, miszerint nagyon is helyes megmutatni, hogy ebben a világban mindenki hazudik, ahogy kedvenc House dokink vallja. A magát próbára tevő játékosnak bizonyára megéri akár a pénzért, akár a színtvallás lehetőségéért kockáztatni. De vajon mi tényleg akarjuk-e tudni, hogy mit rejteget a szomszéd, vagy mi az, amiről a szüleink sosem meséltek?

"Az értelem halála az online dühöngőben"

Az idézőjellel szeretnék tisztelegni mentorom, Andi előtt! :D

Egy újabb unalmas este. Magányosan tellenek a másodpercek... mit is csináljak? Reflex-szerűen lépek fel egy általam oly gyakran látogatott weblapra, ahol nálam elhagyatottabb és kétségbeesetebb emberekkel találkozhatok online. De ilyenkor mindig tévedek. Mert itt is mindig az ostobaság győzedelmeskedik az értelem felett. Ez a világ rendje.
Talán nem is baj, hiszen ezek az emberek képesek felébreszteni bennem a reményt: van még esély, talán nem én vagyok a darwini törvények által bukásra ítéltetve.
Néha hobbiként beszélgetek ezekkel az emberekkel, mert ilyenkor mindenki annak mutatja magát, aminek akarja, a névtelenség pedig mindig is jó dolog volt.
Ezen oldal mellett szóljon az is, hogy 4 kedvesemet is itt ismertem meg, akik - szerény véleményem szerint - egész normálisak. Itt minden réteggel találkozhat az ember lánya és fia: sorozatgyilkosokkal, elmebetegekkel, retardált bunkókkal, politikusokkal, topmodellekkel és egyéb rétegekkel.
Ha kedvet kapott netán valaki, hogy benéz ebbe az "online dühöngőbe", annak hadd adjak pár tippet... A kép, amit az infóban látsz, a valóság 80%-át tükrözi. Általában akkor is hazudnak a privátban, ha kérdeznek. Szexpartnerkeresőkön kívül nem nagyon találkozol senkivel.
Mégis, remek terápia arra, hogy azzal a gondolattal zárd a napot, hogy "igen... értelmes emberi lény vagyok."

Egy kirándulás képei

Próbálja ki ezt is

A kép magáért beszél... persze valószínűtlen, hogy a hőn szeretett Google szánt szándékkal biztatná a felhasználóit az anorexiára, csakhát aki a 'vékony'-ra rákeresett, az járt már az 'anorexia' találatok között is.
Szép is az, aki karcsú! Akár szerencsés, és természeténél fogva az, akár jól megszenvedett érte, egy biztos: az első benyomásnál sokat ér az, ha valakin a megfelelő helyeken dudorodik a ruha. Persze ha már megkedveltél valakit, jobb esetben teljesen mindegy az, hogy 50 vagy 70 kg-ot nyom-e. De a kezdő lépések megtételéhez önbizalom kell, ahhoz meg általában jó kinézés. Hogy mi a jó, azt meg mások döntik el, merthát az "az a fontos, hogy magadnak tetssz" szöveg már akkor sem volt igaz, mikor kitalálták. És amíg az embernek lesz barátja, tévéje, internete, addig nem is lesz.
Szóval mikor az éretlen, az élet válogatott szarságaiban még járatlan fiatalnak egy ideig nem jön össze semmi, elkezdi magában keresni a hibát. Persze azt már megtanulta az élettől, hogy a felszín alá sose szabad adni, meg is áll ott rögtön a hibakeresésben. Itt ez túl lapos, ez túlságosan kidudorodik, hát megvan minden probléma forrása! Aztán a külső hibák eltüntetéséért vívott harc annyira lefoglalja hősünket, hogy közben a kiváltó okok elhomályosodnak, eltávolodnak, értelmetlenné válnak, mint művészetóra gépész szakon - egyszóval megszűnnek létezni. Meg is kaptuk a hamis tanulságot, hogy minden megoldódott.
Hát ezért! Menekülnek a szépségbe, soványságba, vagy csak egyszerűen a népszerűségbe, hiszen Próbálja ki ezt is: anorexia. Néha még irigykedik is az ember lánya. Hogy milyen egyszerű lenne nem sokat gondolkozni. Vagy legalábbis kevesebbet. Hinni a látszatnak, letörölgetni a poros polcokat és boldoggá válni.

Léna belép a képbe

... ha elkezdem, akkor könnyű. Na köszi szépen. :)
Szóval enyém az a hiiihhetetlenül csodálatos megtiszteltetés, h ezen blog tevékenységében részt vehetek, mint társszerző.
Akkor végülis be kéne mutatkoznom, igaz? Én Léna vagyok, kissé labilis lelkületű egyed. Sokat fáj a szívem és legszívesebben kitépném magamból, az lenne a legjobb, ha csak bámulnék a nagy üres semmibe és nem fájna semmi. Hú, máris kezdek belemenni.
A blogolás mindig is a magukban motyogó nénikékre emlékeztetett. Most én is nénike leszek. :)

Az elcseszett reggel

Elcseszett egy reggel volt. Az a fajta, ahol a ballépések sora már az ágyból kikelésnél megkezdődik. Először belerúgsz az ágy sarkába, válogatott szitkok között említve a felmenőit; megsózod a kávét, meggyullad a bundáskenyér. De ezen a reggel még az elcseszett reggelekről megszokott önmagamon is túltettem. Persze a kontaktlencséimet is összekevertem, a macska kénytelen volt beérni kutyakajával. Beletelt egy fél órába, mire végre félrevonulhattam az (immár sótlan) kávémmal. Befészkelődtem az ablakba. Szinte éreztem az üvegnek nekifeszülő szelet, a kinti ködöt is vágni lehetett volna. Nem sokat javított az amúgy sem kifejezetten napfényes hangulatomon...
Miért van az, hogy az egyik pillanatban úgy érzed, képtelen lennél bármit is elrontani, aztán jön az a nemkedvelt, műmosollyal-köszönős régi ismerős, az elcseszett reggel, és mindent tönkretesz? Szép álmom volt az éjjel, de az a fajta, ami csak addig jó, amíg álmodod. Mint a tonik: amíg iszod, finom, csak aztán jön az a keserű utóíz, amitől hunyorogni kell, és odavágja az egészet. Mindig el is gondolkozom, hogy minek iszom meg mindig, mikor elég valószínűtlen, hogy megváltozott az íze. Az ember lánya el-eljátszik egy gondolattal, pedig úgyis nagyon jól tudja, hogy majd nagy árat fog érte fizetni. Mikor felszállt a rózsaszín köd, látni fogja, hogy akkora a különbség a légvárak és a valóság között, hogy az szinte már fáj. Akkor persze jön a saját magának okozott elkeseredettség. Van ennek értelme?
A nap megy tovább, az ember kénytelen továbblépni. Az ember lánya megy dolgozni, iskolába, de az üres percekben ablakon kibámulás közben el-elmereng a gondolaton: de elcseszett egy reggel volt...!