Kezdet és vég - Léna

Boldogság. Kinek mi jut erről eszébe. Van, akinek a család, van olyan is, akinek a pénz, a kedves, a tudás, az elismerés, a tehetség… az otthon. De mégis, mi az a boldogság? Én mindig is úgy képzeltem el, hogy mint mikor előbújik a felhők közül a nap, kinyújtóztatja sugarait, hogy ismét sötétségbe borulhasson. Vagy mikor egy mosoly suhan át az ember arcán, majd ismét komorrá válik.A boldogságot akkor ismerjük fel, amikor nem vagyunk boldogok. Ez olyan, amikor göndör hajúak egyenest szeretnének – vagy fordítva – vagy az óvodások iskolások akarnak lenni, az iskolások meg inkább óvodások. Mindig az „boldog és jó”, ami nincs. Vagyis általában. Sose hallottam még senkitől: „igen, boldog vagyok, úgy jó az életem, ahogy van.” Meg is lepődnék, hiszen az ember sosincs megelégedve se önmagával, se környezetével… ez emberi sajátosságuk. Azért jutott el az ember alig pár ezer év alatt ide, ahol most van. Arról mindenki gondolkodjon el, ez az „itt” valami jó vagy rossz.A boldogság maga a szenvedés hiánya egy átmeneti időszakban. Az emberek nagyon szoktak szenvedni, ez is egy emberi sajátosságuk. De boldogok miért nem szoktak lenni?Azért nem vagyunk boldogok, mert emberek vagyunk. Ez hajt minket előre, azért, hogy változtassunk és jobbá tegyünk a saját és mások életét is. Egy ember lény pedig addig küzdhet a saját boldogságáért, amíg más boldogságában kárt nem tesz. Lehetetlen.

Mikor minden kérdőjelre végződik (hogyishívják)

Azt mondják, a korral jár; azt is mondják, hogy embere válogatja. A bizonytalanság olyasvalami, ami beeszi magát a bőr alá, aztán hogy megtelepszik-e, a viselőjén múlik. Elhallgattatja azt a kényelmes kis magabiztos hangot, ami elhitette velünk, hogy mindig az első megérzés a helyes, hogy "majdcsak lesz valahogy". Így ottmaradunk válaszok nélkül, feltételezésekkel, alternatívákkal, valószínűségekkel, és még sok, sok kérdőjellel... De miért leszünk bizonytalanok? Gondolhatnánk, hogy a magabiztosság hiánya, de csakúgy lehet józan észérv is mindent kétszer átgondolni. Mondhatnánk, hogy döntésképtelenség, de vajon lehet-e megalapozott döntést hozni többszöri átgondolás nélkül? Valójában erre az érzésre is ugyanúgy szükségünk van, mint a vakmerőségre. Hiszen nehéz hitelesnek lenni, ha sohasem kérdőjeleztük meg saját igazunkat, esélyt adva a hibák felismerésére. De nehéz hitelesnek lenni, ha nem hiszünk elkötelezetten a meggyőződésünkben...
Minden az ellentétek egyensúlyba hozásán múlik. Mert őszinte-e az az ember, akinek nem érdeke, hogy hazudjon? Hűséges-e az az ember, akit sohasem kísértettek meg? Magabiztos-e az, aki nem kérdez, és bizonytalan, aki igen? Kell, hogy kérdezzünk, és kell, hogy azonnal rávágjuk a választ. Az igazi dilemma abban rejlik, hogy mikor melyik a helyes. Dönteni márpedig jól kell...

online-me

Arról, hogy az emberek mindig maguknak hazudnak először

Állok a tükör előtt. Rendezgetem az agyonszaggatott és agyonviselt szabadidőruhámat magamon. Hát igen, még egy nap eltellett úgy, hogy bármit is haladtam volna előre.

Ma elkísértem Hogyishívjákot vásárolni és remekül éreztem magam. Ez óriási kijelentés, hiszen akárhányszor ruhaboltba tévedek, mindig el kell, hogy keseredjek: sosincs rendes ruha a méretemben.
Ez mára teljesen általánossá vált, úgyhogy meg se próbálok reménykedni. Persze, az ember azzal hitegeti magát, hogy éppen elfogyott az adott méret vagy amúgy egy molettebb hölgynek amúgy se lenne előnyös egy olyan, ami egy soványnak igen. A soványon persze minden jobban mutat.
Szóval nem haladtam, pedig megígértem magamnak, hogy lefogyok. Hazudni bűn. Akkor miért hazudunk állandóan önmagunknak? Miért ringatjuk magunkat ócska tévhitekbe?
Nem ad megnyugvást a kedves, a barát, semmi… miért?

Félig üres vagy félig tele van?

Életem nagy kérdése. Általában üres, legalábbis szerintem az. Sőt, néha úgy tűnik, hiába mondják, hogy „félig” nekem mégis többnek tűnik.
A hiány mindig erősebb annál az érzésnél, mikor nem hiányzik semmi. Ilyen persze nincs, mert mindig van hiányzik. Hiányzik a kedves, a barát, az étel, a víz, az álom, a pihenés, a nyugalom… a gondolat az ínség körül forog állandóan. Miért kell az, ami kell? Vagy aki kell? Miért nem nyugszunk bele sorsunkba, amit nekünk szánt a világmindenség?

Egyik nap bámultam az ürességbe, azon gondolkoztam, milyen hiányt okozhatnék én a világban, mennyivel lenne jobb vagy rosszabb a világ. Talán boldogabb lenne valaki. Talán lenne olyan, aki megsiratna. Sokan pedig egyszerűen észre se vennék… pontosan…úgy a hiányomat, mint a jelenlétemet.

Régen próbáltam magamra hívni a figyelmet, most már nem. Már nem látom értelmét. Régen akartam valaki lenni, és mikor az lettem, már nem akartam. Próbáltam és próbálom magam mellől elmarni az embereket, néha direkt, néha pedig csak úgy. Minek lenne értelme bárkihez is kötődni? Úgy is hiányozna…

A nyuszi is Kindertojást tojik

"Nem érti a városi gyerek, miért tojik a nyúl tojást". Nem érti, nem is értheti, az iskolában nem ezt tanulja. Ha megkérdez egy felnőttet, bizony őt is könnyen zavarba hozhatja. A fő művelődési központ, a tévé csak a Halloween-t és a Valentin-napot sugározza - hogy miért is kell a szomszéd lányt minden évben meglocsolni, vagy tulajdonképpen mi is az a Nagypéntek, arra nem kapunk választ. A falvakban, kisebb közösségekben könnyebben életben marad a hagyomány, hiszen ott szorosabban együtt élnek az emberek, idősek-fiatalok. Más a helyzet egy városban, ahol sok különböző, egymásnak idegen ember él, a kapcsolatok kialakulása pedig korántsem törvényszerű. Egyszóval a kisgyerek kap csokinyuszit, a blokkházakban halálra ítélt házinyuszi-kiskedvencet, mert ez a szokás. Húsvét hétfőn el-elmegy locsolni, mert kap érte további csokinyulakat, illetve mert ez a szokás. A gyökerekig senki nem ás le, és senki nem is akar. Pedig mégiscsak lehet abban valami, amit a tanárok mondanak: a múltunkat ismerni kell ahhoz, hogy a jövőbe nézhessünk. Nem kell, hogy meghatározza a jövőnket, de legyen része annak, akivé válunk.

Pénzt vagy életet?

Wahrheit mach frei - Az igazság szabaddá tesz

Újabb amerikai tv-remeknek lehetünk tanúi az egyik kereskedelmi csatornán késő este vetített Az igazság ára c. műsor gyanánt. A show rendkívül egyszerű szisztémára épül: a versenyzőnek saját személyével és magánéletével kapcsolatos kérdéseket tesznek fel. Minél rázósabb a kérdés, annál többet fizetnek érte, de egyetlen hazugság után az egész addig összegyűjtött pénz elveszik. Talán ti is sejtitek, hogy ezt a műsort nem arra találták ki, hogy a kedves résztvevő meggazdagodjon rajta, és ezzel valószínűleg az is tisztában van, aki vállalja a megmérettetést. Talán egyszerűen csak elege van a titkolózásból, a folytonos rejtegetésből. Nem mondhatja el senkinek, hát elmondja mindenkinek - a kétes értékű bölcselet itt lép érvénybe (bár a pillanatnyi megkönnyebbülésbe valószínűleg hamar belerondítanak majd a következmények.) Mondhatnánk, hogy elítélendő dolog egy emberi gyengeségre építve műsort készíteni, vagy állhatunk a másik oldalra, miszerint nagyon is helyes megmutatni, hogy ebben a világban mindenki hazudik, ahogy kedvenc House dokink vallja. A magát próbára tevő játékosnak bizonyára megéri akár a pénzért, akár a színtvallás lehetőségéért kockáztatni. De vajon mi tényleg akarjuk-e tudni, hogy mit rejteget a szomszéd, vagy mi az, amiről a szüleink sosem meséltek?

"Az értelem halála az online dühöngőben"

Az idézőjellel szeretnék tisztelegni mentorom, Andi előtt! :D

Egy újabb unalmas este. Magányosan tellenek a másodpercek... mit is csináljak? Reflex-szerűen lépek fel egy általam oly gyakran látogatott weblapra, ahol nálam elhagyatottabb és kétségbeesetebb emberekkel találkozhatok online. De ilyenkor mindig tévedek. Mert itt is mindig az ostobaság győzedelmeskedik az értelem felett. Ez a világ rendje.
Talán nem is baj, hiszen ezek az emberek képesek felébreszteni bennem a reményt: van még esély, talán nem én vagyok a darwini törvények által bukásra ítéltetve.
Néha hobbiként beszélgetek ezekkel az emberekkel, mert ilyenkor mindenki annak mutatja magát, aminek akarja, a névtelenség pedig mindig is jó dolog volt.
Ezen oldal mellett szóljon az is, hogy 4 kedvesemet is itt ismertem meg, akik - szerény véleményem szerint - egész normálisak. Itt minden réteggel találkozhat az ember lánya és fia: sorozatgyilkosokkal, elmebetegekkel, retardált bunkókkal, politikusokkal, topmodellekkel és egyéb rétegekkel.
Ha kedvet kapott netán valaki, hogy benéz ebbe az "online dühöngőbe", annak hadd adjak pár tippet... A kép, amit az infóban látsz, a valóság 80%-át tükrözi. Általában akkor is hazudnak a privátban, ha kérdeznek. Szexpartnerkeresőkön kívül nem nagyon találkozol senkivel.
Mégis, remek terápia arra, hogy azzal a gondolattal zárd a napot, hogy "igen... értelmes emberi lény vagyok."

Egy kirándulás képei

Próbálja ki ezt is

A kép magáért beszél... persze valószínűtlen, hogy a hőn szeretett Google szánt szándékkal biztatná a felhasználóit az anorexiára, csakhát aki a 'vékony'-ra rákeresett, az járt már az 'anorexia' találatok között is.
Szép is az, aki karcsú! Akár szerencsés, és természeténél fogva az, akár jól megszenvedett érte, egy biztos: az első benyomásnál sokat ér az, ha valakin a megfelelő helyeken dudorodik a ruha. Persze ha már megkedveltél valakit, jobb esetben teljesen mindegy az, hogy 50 vagy 70 kg-ot nyom-e. De a kezdő lépések megtételéhez önbizalom kell, ahhoz meg általában jó kinézés. Hogy mi a jó, azt meg mások döntik el, merthát az "az a fontos, hogy magadnak tetssz" szöveg már akkor sem volt igaz, mikor kitalálták. És amíg az embernek lesz barátja, tévéje, internete, addig nem is lesz.
Szóval mikor az éretlen, az élet válogatott szarságaiban még járatlan fiatalnak egy ideig nem jön össze semmi, elkezdi magában keresni a hibát. Persze azt már megtanulta az élettől, hogy a felszín alá sose szabad adni, meg is áll ott rögtön a hibakeresésben. Itt ez túl lapos, ez túlságosan kidudorodik, hát megvan minden probléma forrása! Aztán a külső hibák eltüntetéséért vívott harc annyira lefoglalja hősünket, hogy közben a kiváltó okok elhomályosodnak, eltávolodnak, értelmetlenné válnak, mint művészetóra gépész szakon - egyszóval megszűnnek létezni. Meg is kaptuk a hamis tanulságot, hogy minden megoldódott.
Hát ezért! Menekülnek a szépségbe, soványságba, vagy csak egyszerűen a népszerűségbe, hiszen Próbálja ki ezt is: anorexia. Néha még irigykedik is az ember lánya. Hogy milyen egyszerű lenne nem sokat gondolkozni. Vagy legalábbis kevesebbet. Hinni a látszatnak, letörölgetni a poros polcokat és boldoggá válni.

Léna belép a képbe

... ha elkezdem, akkor könnyű. Na köszi szépen. :)
Szóval enyém az a hiiihhetetlenül csodálatos megtiszteltetés, h ezen blog tevékenységében részt vehetek, mint társszerző.
Akkor végülis be kéne mutatkoznom, igaz? Én Léna vagyok, kissé labilis lelkületű egyed. Sokat fáj a szívem és legszívesebben kitépném magamból, az lenne a legjobb, ha csak bámulnék a nagy üres semmibe és nem fájna semmi. Hú, máris kezdek belemenni.
A blogolás mindig is a magukban motyogó nénikékre emlékeztetett. Most én is nénike leszek. :)

Az elcseszett reggel

Elcseszett egy reggel volt. Az a fajta, ahol a ballépések sora már az ágyból kikelésnél megkezdődik. Először belerúgsz az ágy sarkába, válogatott szitkok között említve a felmenőit; megsózod a kávét, meggyullad a bundáskenyér. De ezen a reggel még az elcseszett reggelekről megszokott önmagamon is túltettem. Persze a kontaktlencséimet is összekevertem, a macska kénytelen volt beérni kutyakajával. Beletelt egy fél órába, mire végre félrevonulhattam az (immár sótlan) kávémmal. Befészkelődtem az ablakba. Szinte éreztem az üvegnek nekifeszülő szelet, a kinti ködöt is vágni lehetett volna. Nem sokat javított az amúgy sem kifejezetten napfényes hangulatomon...
Miért van az, hogy az egyik pillanatban úgy érzed, képtelen lennél bármit is elrontani, aztán jön az a nemkedvelt, műmosollyal-köszönős régi ismerős, az elcseszett reggel, és mindent tönkretesz? Szép álmom volt az éjjel, de az a fajta, ami csak addig jó, amíg álmodod. Mint a tonik: amíg iszod, finom, csak aztán jön az a keserű utóíz, amitől hunyorogni kell, és odavágja az egészet. Mindig el is gondolkozom, hogy minek iszom meg mindig, mikor elég valószínűtlen, hogy megváltozott az íze. Az ember lánya el-eljátszik egy gondolattal, pedig úgyis nagyon jól tudja, hogy majd nagy árat fog érte fizetni. Mikor felszállt a rózsaszín köd, látni fogja, hogy akkora a különbség a légvárak és a valóság között, hogy az szinte már fáj. Akkor persze jön a saját magának okozott elkeseredettség. Van ennek értelme?
A nap megy tovább, az ember kénytelen továbblépni. Az ember lánya megy dolgozni, iskolába, de az üres percekben ablakon kibámulás közben el-elmereng a gondolaton: de elcseszett egy reggel volt...!

"Csak" egy titkárnő

A középiskolás menedzser-asszisztens szakosok zöme méltatlankodva hurrogja le a "titkárnő" megszólítást. Joggal, teszem hozzá. Nem azért, mert a titkárnői munka szégyen, alacsony rendű vagy nemkívánatos lenne. Itt a hangsúlyon van a lényeg: ahogyan beszélnek róla. Mert amíg a közgazdász, az informatikus diplomás, jónehéz munka, amihez sok-sok ész kell, addig a közvélemény titkárnőjének hivatása miniszoknya-hordásból, pasziánszozásból, kávéfőzésből áll, amit a billentyűzeten percenként maximum öt-hatszor megkoppanó műkörmök zaja fémjelez.
A "csak egy titkárnő" felfogás egy különösen rossz elfajzása, mikor egy csinosabb nőről (ne adj Isten, ha még szőke is) rosszmájúan azt feltételezik, hogy bérét a főnöknek tett egyéb szolgáltatásokkal egészíti ki.
A maradi felfogás persze sokkal nagyobb károkat is okozhat, főként ha előítéletekről van szó, de tegyünk egy lépést egymás elfogadása felé, és próbáljuk elismerni mások értékeit. A mai titkárnő a főnök jobb (és néha bal) keze, beosztja az időjét, tárgyalásokat, találkozókat szervez a sikeres munkához, kapcsolatot tart a megfelelő emberekkel, több idegen nyelvet is ismer. Számítógépekhez nem csak lehet, hanem kötelező értenie, hiszen a táblázatokat, ütemterveket, számításokat is ezen végzi, vakon gépelő képesítéssel. Nem beszélve arról, hogy ma már az is ritkaságszámba megy, ha valaki tisztában van a viselkedés alapszabályaival. Talán nem tűnik olyan nagystílű munkának, mint egy mérnök, orvos, közgazdász karrierje, de vegyük tudomásul, hogy bizony, hogy a jó értelemben vett titkárnők nélkül nem létezhetne egy nagyvállalat és intézet sem. A társadalom tagjai is piramis-elemként építkeznek egymásra: az alappillérek biztosítják, hogy feljebb kerülhessen az, aki arra érdemes.

Little english love story

At a shiny-chilly april afternoon, a gauche couple sitting in a bank next to the church. They were on the third date. Smiling, laughing, something elusive vibrancy were between them. The girl looked the boy, thinking how cute is he with his medium-length brown hair and with those elfin eyes. He was serious at the same time, wearing his black leather jacket, looking straight in her eyes.

- so well... what do you think I am of use for? - she continued the talking.
-You are someone to talking, laughing with, just someone to feel happy with.
-No else? - she lapsed into a smile.
-What are you thinkin of?
-Well, should I say or should I show?
-Show me, girl.
And they kissed.

Köszönet egy régi barátnak

Aki a Harry Pottert nem szereti, az.... ne olvasson tovább ;)

Régi ismerősként üdvözöltem újra a bizsergető, izgalmas világot, aminek kapuja nyomban kitárult előttem, amint a kezembe vettem a könyvet (és meg sem kellett kopogtatnom balról a hetedik téglát). A régi viszontlátás távolságát hamar feledtette a történet, és tüstént újra a három jó barát mellett éreztem magam, mintha az események folyamába nem csúszott volna be >egy pár éves technikai szünet<. Újra ugyanaz a 11 éves önmagam lettem, aki gyermeki rajongással falta a sorokat. [Egy jó kis pálfordulás után: a mamámtól kapott első részt azonnal "A bölcsek könyvé"-nek olvastam, és nagy életizgazságokat felsorakoztató olvasmány hitében fanyalogva tettem félre. Szerencsére győzött a kíváncsiság :)]. Még azelőtt a szívembe zártam Harryt, mielőtt széleskörben népszerű lett volna [akkor is a barátja voltam, mikor még nem volt A Kiválasztott! =)]. Ahogy olyan sokat mások, megteremtettem az én saját Harrymet, és akármilyen nevetséges, tőle "vén 17 éves fejjel" sem vagyok hajlandó megválni. Nem csak olvasni szerettem meg, de neki köszönhetem azt is, hogy fogalmazni tudok, amihez megvan a [nemcsak varázsszavakból álló] szókincsem is. A rengeteg másféle olvasmány, ami utána következett, meghatározó volt a felnövekvő Hogyishívjáknak. Persze kérdhetitek, hogy ezt a sok jót miért pont Harrynek tulajdonítom. Hát, a Micimackót leszámítva ő volt az első könyvem [máig az egyetlen, amit 13x olvastam]. Ha nem Harryvel, hát talán mással elkezdtem volna olvasni, hisz rajta kívül ma is sok kedvencem van. De mostmár... sosem fogom megtudni, hogy mi lett volna, és így boldogan neki tulajdonítok minden érdemet, amit lehet. A jó pár órás-napos élménymegosztás során pedig szorosabbra fűzödött egy olyan életre szóló barátság, aminek viszont sosem lesz "utolsó része". Mit is mondhatnék? Kösz, Harry!

A Kiábrándultsághoz

Te meg mit állsz itt? Ne bámulj már! Azt hiszed, hatalmad van felettem? A megjelenésedre be kéne hódolnom előtted? Előtted, akit örök reménykedő, örök kétkedő magam teremtetett?
Hát tudd meg, hogy erre nem parancsol, nem kötelez semmi. Akkor sem, ha igazad van, és az áhított ajándék mégsem olyan szép, mint amilyennek a csomagolópapír mögött láttam. Hát csalódok! Száz csalódás árán lesz csak őszinte az öröm, mikor megkapom, amire vártam. Hiába közelítesz, tudom én, mit akarsz. Ne is próbálkozz a szánalmas érveiddel, a negédes, bizalmaskodó szavaiddal, hogy "hisz úgyis sejtetted..." Ha sejtettem volna, ha engedtem volna a józanságnak burkolt kishitű érveknek, hát meg se születtél volna! Ha nem reméltem volna, most nem lennél itt, nem állnál kéretlenül a székem mellett, nem bámulnál rám sóvárogva... Saját elfajzott teremtményem vagy, ismerlek. Egyre közelebb és közelebb férkőznél, befurakodnál a bőröm alá, s lassan gyermekké tennéd, aki tápláló anyád volt. De vége immár a hatalmadnak, süket már a fülem a csábító szavadra, ami puha önsajnálattal kipárnázott útra hív... Fivéreddel, az Öncsalással együtt kitagadlak téged, lábnyomaid pedig az egyszerű hit fogja felsózni. Búcsút intek tőled könny nélkül, mostoha fiam.

Álmodni és változtatni

Megfontolt, kiegyensúlyozott élet, kedves barátok, harmonikus párkapcsolat. Úgy érzed, elégedett vagy az életeddel, hiszen mi mást kérhetnél? Egészség, sikerek, barátok, hát kell-e ennél több? Aztán hirtelen felébredsz, és rémülten próbálod eloszlatni az álmod széthulló foszlányait. Sikerülhet; de az a fura bizsergés, az az érzés...! Akármilyen abszurd is volt, jó érzéssel töltött el... Egész közönség előtt táncoltál, és élvezted! Te, aki olyan visszafogott vagy! A tengerben fürödtél, és csak kacér pillantásodat viselted. Egy idegen karjaiban hevertél...
Azt hiszed (reméled?), hogy csak egy buta álom volt, és az ébredéssel pont kerül ezen ijesztő történet végére, de valójában ez csak az előszó volt. Mert ami eddig a tudatalattid legmélyebb zugaiban bújt anélkül, hogy észrevetted volna, most hirtelen előkerült, és beférkőzött a nagyon is tudatos gondolataid közé. De nincs egyedül: odafurakodott mellé hívatlanul, halkan az elégedetlenség, és elhintette magvait. Az eddigi csendes, zavartalan életedbe diszharmóniát sodort a lázadás, a különbözés, a kitűnés, a szokatlanság izgató és ijesztő keveréke. Mit teszel most? Néhány napig csillog a szemed a változás hevétől, aztán lassan bölcsen visszaszállsz "a realitás talajára". Kéretlenül hagytad el, és a jó döntés tudatában megnyugodva, de kesernyés szájízzel térsz rá vissza. Talán néhány nap, hét múlva már nem fogsz rá emlékezni, talán a mi lett volna, ha? örök bélyeget nyom a korábbi szeretett elégedettségedre.
De lehet, hogy nem hagy többé nyugodni a gondolat. Furdal majd a lelkiismeret: vajon felrúgd a boldogság jól bevált receptjét egyetlen álom miatt? Gyötrő a kétség, vajon van-e értelme az álomnak, vagy csak a fáradt elme pihentette magát egy régi, elfeledett gondolatfoszlány szélesvásznú változatával. Vagy néhány kérdésre nem találhat megoldást a tudatos átgondolás, csak a lecsupaszított spontaneitás? Tépelődsz, remélsz, érzelmek hullámait éled át, de döntesz és lépsz. Több leszel egy élménnyel, legyen az rossz vagy jó tapasztalás. De mindenképpen meglesz az érzés, hogy legalább megpróbáltad. Az esély, hogy beválik? Csekélyebb, mint hinnéd. De ezen az elven tönkrement volna a Magyar Szerencsejáték Zrt., nem lennének feltalálók, a Holdon se járt volna még senki, a Guiness Rekordok könyve pedig 10 oldalra redukálódott volna.
Mikor a kisgyerek felnőve tudatára ébred, felismeri az események mögötti mozgatórugókat, csalódnia kell a felnőttéletben - el is vesztheti a hitét az álmokban. Annál hosszabb a visszafelé vezető út: hiszünk, hogy álmodhassunk és álmodunk, hogy hitünk legyen.

Álmodni és különbözni

Szeretek ablak mellett ülni. Egy unalmasabb órán el-elmerengeni az utca látványán, mindenféle szórakoztató történetekkel és tulajdonságokkal felruházni az óvatlan járókelőket - olyasmi ez, amitől egy tanár sem tud megfosztani. És van, aki nem is akar. A befejezett feladatlap fölött ücsörögve épp kedvenc házimozimat vetítettem magam elé az ablakon kibámulva - és visszafordulva elkaptam a tanárnő elrévedt tekintetét. Cinkosan rámnézett, aztán ki-ki visszatért a maga gondolataihoz.
Újra és újra rácsodálkozom, hogyha van is köztünk egy asztal, a tanár is ember, márpedig akarva-akaratlanul, ébren vagy tudat alatt - minden ember álmodik. Vajon miről álmodik a portás? A takarítónő? A szomszéd bácsi, aki nem átall minden másnap alávetni a "hogy megnőttél, rég láttalak" kezdetű arcszorongatásnak. Miről álmodik az a fekete ruhás, fekete hajú, nagyszemű lány a dohányzónál? Egyáltalán, azt sem tudom, hogy a mellettem ülő milyen ábrándokat dédelget. Nem arról van szó, hogy nem ismerem, de a titkos vágyakhoz mindenkinek joga van. Alapvetően minden ember hasonló és minden ember különböző - hasonlóak vagyunk, mert álmodunk, különbözőek, mert másról álmodunk.

Ha igaz volna - filmajánlás originally from hogyishívják

Ha az ember fia lakást bérel, benne van a pakliban, hogy a lakásban rábukkan az előző gazda néhány ottfelejtett holmijára - egy fél pár elnyűtt cipőre vagy régi kacatokra. Az már ritkább eset, ha a lakásban magát az előző tulajt találjuk, aki mellesleg váltig állítja, hogy még ott él.

A fiatal David (Mark Ruffalo) biztos benne, hogy fatális tévedés áldozata lett. Amikor azonban utánajár a dolgoknak, kiderül, hogy a lakás tulaját baleset érte, és hónapok óta üresen állnak a szobák. De akkor ki ez az idegesítően pedáns, váratlanul fel-fel bukkanó fiatal nő, aki saját maga döbbenetére gond nélkül belesétál nem csak David életébe, de a falakba is? Bár David buzgón próbál megszabadulni kéretlen lakótársától, élcelődéseik lassan mélyebb érzelmekbe fordulnak... Vajon van esélye egy kapcsolatnak különböző dimenziók között? Vagy Elizabeth nagyon is az élők sorába tartozik? Humoros, romantikus, eltalát vígjáték a szabad péntek estékre Mark Waters rendezésében.

Az élet rendje?

Ahogyan azt már jópáran felismerték, a természet az emberi élet kezdete és vége, elidegeníthetetlen feltétele. Nem csak fizikai fennmaradásunkat biztosítja, de törvényei is örök érvényűek. A fennmaradásért mindenkinek meg kell küzdenie, amiből minden esetben az erős kerül ki győztesen. Az erős legyőzi és elnyomja a gyengébbet, a gyengébb szükségszerűen elbukik. Ha az évezredek során vesztett is ez a törvény az éléből, ugyanúgy uralkodik az életünkben: az üzletben, a kapcsolatokban, a társadalomban. Olyan ősi valóság ez, amelynek nem mondhatunk ellent. De vajon feljogosít-e mindez minket arra, hogy feltételek nélkül el is fogadjuk? Elvárhatjuk egy kevésbé rátermett embertől, hogy elégedjen meg azzal, amije van, és ne álmodjon? Elnézhetjük, hogy egy nagyhatalmú valaki kihasználja a kiszolgáltatottabbakat, csak mert "ez az élet rendje"? Talán egy társadalom fejlettségét nem a mérete, vagyona és hatalma alapján fejezhetjük ki leginkább, hanem aszerint, hogy erre a kérdésre miként válaszol.

Szülinap, és egyéb borzalmak

Nagymosooly, ilyen csak egyszer van egy évben! Nahát, megint egy évvel idősebb lettél! Hogy megnőttél! (sanda oldalpillantás a pocakra). De te mindig a mi kis Andikánk/Marikánk/Jucuskánk maradsz! Csodás. Mintha nem lenne magában is elég nagy baj, hogy nini, még egy évvel idősebb lettél, és nini, ugyanott tartasz, ahol 16 éve. Napersze, azért vannak jó oldalai is, kapsz egy csomó ajándékot. De ettől meg csak nyűg lesz a többieknek ("Már megint egy szülinap... mit vegyek? miből? hol?"). De sebaj. Ezen is túl kell esni.
Rémisztő. Már megint eltelt egy év, és nem nyertem a lottón, nem jött meg az életmű-ihlet (17 évesen tényleg tragédia), nem lettem sokkal okosabb (csak egy kicsit), vagy ha mégis, azt a saját káromon. Egy jó dolog azért történt, a fiú-lány ellentétek továbbra is vonzzák egymást (http://www.bash.hu/32973), de ez a kapcsolat sem az én érdemem [mondjuk úgy, ahol el lehet, ott megpróbáltam elrontani. De nem sikerült :) ]
A nagy "rúgjunk-ki-a-hámból" este pedig vétózva, szegény emberek betegek, nem érnek rá, blabla. Mint bejegyzett optimista, nem engedhetem meg magamnak az ilyen "sajnáljatok már egy kicsit" hangnemet, úgyhogy shut up! Este körbepuszilom a barátosnéimat, és hálát adok az égnek, hogy van, aki velem gyászoljon x).

Realitás kontra érzelmek

Először is lássuk, melyik fogalom mit fed. A realitás alapelve, hogy a felvetülő problémát agyban gondosan mérlegeljük, majd kiválasszuk a legideálisabb megoldást azok közül, melyek számunkra kedvezőek, megvalósíthatóak, a probléma méretéhez igazodó energiabefektetést igényelnek. A realitás lényege, hogy azok a megoldások, melyek ezen a hármasszűrőn nem mennek át, nem jelennek meg, mint találat.

Az érzelmi döntések szerencsés esetben megfelelhetnek az előző három feltételnek, ennek az esélye azonban elenyésző (mint annak az esélye, hogy egyidejűleg vívod ki egy szépségverseny első helyét és a világbékét). Az érzelmi döntések eredménye lehet az álmaink és vágyaink rövid idejű beteljesítése, az áhított boldogság elérése. Ezért azonban nagy árat kell fizetni, amely első törlesztőrészlete a kockázat, kockázat a teljes csődre, és minden eddigi elért eredmény semmizésére (sőt, mínuszba is mehetsz). Nagy energiabefektetések árán pozitív vagy negatív eredmény pedig egyaránt bekövetkezhet.
A realitás kizárását az érzelmek nem veszik figyelembe, ezáltal olyat is megvalósíthatnak, amit a másik nem tartott elképzelhetőnek. (Mint a két béka esete: mindkettő meg akarta mászni a tornyot. A tömeg kiabált: nem fog sikerülni, nem fog sikerülni! Az egyik hamarosan feladta, és lezuhant. A másik folytatta, és felért a torony tetejére. A győztes béka süket volt.)
Ez mind nem jelenti azt, hogy a realitás magunk megkímélének eszköze, a védelem kialakítása a bukással szemben. (a békás példánál maradva: ha mások szerint nem tudom megmászni, és nincs profitja a megmászásnak, akkor nem fektetek bele energiát). Realitással is el lehet érni a boldogásot. Egyet kell tudni: Mi okoz nekünk boldogságot? Ha azt teljesítjük, amit a magunktól, a józan eszünktől elvárunk... vagy ha azt, amire a szívünk vágyik?