2008. május 21., szerda

Kezdet és vég - Léna

Boldogság. Kinek mi jut erről eszébe. Van, akinek a család, van olyan is, akinek a pénz, a kedves, a tudás, az elismerés, a tehetség… az otthon. De mégis, mi az a boldogság? Én mindig is úgy képzeltem el, hogy mint mikor előbújik a felhők közül a nap, kinyújtóztatja sugarait, hogy ismét sötétségbe borulhasson. Vagy mikor egy mosoly suhan át az ember arcán, majd ismét komorrá válik.A boldogságot akkor ismerjük fel, amikor nem vagyunk boldogok. Ez olyan, amikor göndör hajúak egyenest szeretnének – vagy fordítva – vagy az óvodások iskolások akarnak lenni, az iskolások meg inkább óvodások. Mindig az „boldog és jó”, ami nincs. Vagyis általában. Sose hallottam még senkitől: „igen, boldog vagyok, úgy jó az életem, ahogy van.” Meg is lepődnék, hiszen az ember sosincs megelégedve se önmagával, se környezetével… ez emberi sajátosságuk. Azért jutott el az ember alig pár ezer év alatt ide, ahol most van. Arról mindenki gondolkodjon el, ez az „itt” valami jó vagy rossz.A boldogság maga a szenvedés hiánya egy átmeneti időszakban. Az emberek nagyon szoktak szenvedni, ez is egy emberi sajátosságuk. De boldogok miért nem szoktak lenni?Azért nem vagyunk boldogok, mert emberek vagyunk. Ez hajt minket előre, azért, hogy változtassunk és jobbá tegyünk a saját és mások életét is. Egy ember lény pedig addig küzdhet a saját boldogságáért, amíg más boldogságában kárt nem tesz. Lehetetlen.


2008. április 29., kedd

Mikor minden kérdőjelre végződik (hogyishívják)


Azt mondják, a korral jár; azt is mondják, hogy embere válogatja. A bizonytalanság olyasvalami, ami beeszi magát a bőr alá, aztán hogy megtelepszik-e, a viselőjén múlik. Elhallgattatja azt a kényelmes kis magabiztos hangot, ami elhitette velünk, hogy mindig az első megérzés a helyes, hogy "majdcsak lesz valahogy". Így ottmaradunk válaszok nélkül, feltételezésekkel, alternatívákkal, valószínűségekkel, és még sok, sok kérdőjellel... De miért leszünk bizonytalanok? Gondolhatnánk, hogy a magabiztosság hiánya, de csakúgy lehet józan észérv is mindent kétszer átgondolni. Mondhatnánk, hogy döntésképtelenség, de vajon lehet-e megalapozott döntést hozni többszöri átgondolás nélkül? Valójában erre az érzésre is ugyanúgy szükségünk van, mint a vakmerőségre. Hiszen nehéz hitelesnek lenni, ha sohasem kérdőjeleztük meg saját igazunkat, esélyt adva a hibák felismerésére. De nehéz hitelesnek lenni, ha nem hiszünk elkötelezetten a meggyőződésünkben...
Minden az ellentétek egyensúlyba hozásán múlik. Mert őszinte-e az az ember, akinek nem érdeke, hogy hazudjon? Hűséges-e az az ember, akit sohasem kísértettek meg? Magabiztos-e az, aki nem kérdez, és bizonytalan, aki igen? Kell, hogy kérdezzünk, és kell, hogy azonnal rávágjuk a választ. Az igazi dilemma abban rejlik, hogy mikor melyik a helyes. Dönteni márpedig jól kell...

2008. április 10., csütörtök

Arról, hogy az emberek mindig maguknak hazudnak először


Állok a tükör előtt. Rendezgetem az agyonszaggatott és agyonviselt szabadidőruhámat magamon. Hát igen, még egy nap eltellett úgy, hogy bármit is haladtam volna előre.

Ma elkísértem Hogyishívjákot vásárolni és remekül éreztem magam. Ez óriási kijelentés, hiszen akárhányszor ruhaboltba tévedek, mindig el kell, hogy keseredjek: sosincs rendes ruha a méretemben.
Ez mára teljesen általánossá vált, úgyhogy meg se próbálok reménykedni. Persze, az ember azzal hitegeti magát, hogy éppen elfogyott az adott méret vagy amúgy egy molettebb hölgynek amúgy se lenne előnyös egy olyan, ami egy soványnak igen. A soványon persze minden jobban mutat.
Szóval nem haladtam, pedig megígértem magamnak, hogy lefogyok. Hazudni bűn. Akkor miért hazudunk állandóan önmagunknak? Miért ringatjuk magunkat ócska tévhitekbe?
Nem ad megnyugvást a kedves, a barát, semmi… miért?


2008. április 1., kedd

Félig üres vagy félig tele van?

Életem nagy kérdése. Általában üres, legalábbis szerintem az. Sőt, néha úgy tűnik, hiába mondják, hogy „félig” nekem mégis többnek tűnik.
A hiány mindig erősebb annál az érzésnél, mikor nem hiányzik semmi. Ilyen persze nincs, mert mindig van hiányzik. Hiányzik a kedves, a barát, az étel, a víz, az álom, a pihenés, a nyugalom… a gondolat az ínség körül forog állandóan. Miért kell az, ami kell? Vagy aki kell? Miért nem nyugszunk bele sorsunkba, amit nekünk szánt a világmindenség?

Egyik nap bámultam az ürességbe, azon gondolkoztam, milyen hiányt okozhatnék én a világban, mennyivel lenne jobb vagy rosszabb a világ. Talán boldogabb lenne valaki. Talán lenne olyan, aki megsiratna. Sokan pedig egyszerűen észre se vennék… pontosan…úgy a hiányomat, mint a jelenlétemet.

Régen próbáltam magamra hívni a figyelmet, most már nem. Már nem látom értelmét. Régen akartam valaki lenni, és mikor az lettem, már nem akartam. Próbáltam és próbálom magam mellől elmarni az embereket, néha direkt, néha pedig csak úgy. Minek lenne értelme bárkihez is kötődni? Úgy is hiányozna…

2008. március 24., hétfő

A nyuszi is Kindertojást tojik

"Nem érti a városi gyerek, miért tojik a nyúl tojást". Nem érti, nem is értheti, az iskolában nem ezt tanulja. Ha megkérdez egy felnőttet, bizony őt is könnyen zavarba hozhatja. A fő művelődési központ, a tévé csak a Halloween-t és a Valentin-napot sugározza - hogy miért is kell a szomszéd lányt minden évben meglocsolni, vagy tulajdonképpen mi is az a Nagypéntek, arra nem kapunk választ. A falvakban, kisebb közösségekben könnyebben életben marad a hagyomány, hiszen ott szorosabban együtt élnek az emberek, idősek-fiatalok. Más a helyzet egy városban, ahol sok különböző, egymásnak idegen ember él, a kapcsolatok kialakulása pedig korántsem törvényszerű. Egyszóval a kisgyerek kap csokinyuszit, a blokkházakban halálra ítélt házinyuszi-kiskedvencet, mert ez a szokás. Húsvét hétfőn el-elmegy locsolni, mert kap érte további csokinyulakat, illetve mert ez a szokás. A gyökerekig senki nem ás le, és senki nem is akar. Pedig mégiscsak lehet abban valami, amit a tanárok mondanak: a múltunkat ismerni kell ahhoz, hogy a jövőbe nézhessünk. Nem kell, hogy meghatározza a jövőnket, de legyen része annak, akivé válunk.

Pénzt vagy életet?

Wahrheit mach frei - Az igazság szabaddá tesz
Újabb amerikai tv-remeknek lehetünk tanúi az egyik kereskedelmi csatornán késő este vetített Az igazság ára c. műsor gyanánt. A show rendkívül egyszerű szisztémára épül: a versenyzőnek saját személyével és magánéletével kapcsolatos kérdéseket tesznek fel. Minél rázósabb a kérdés, annál többet fizetnek érte, de egyetlen hazugság után az egész addig összegyűjtött pénz elveszik. Talán ti is sejtitek, hogy ezt a műsort nem arra találták ki, hogy a kedves résztvevő meggazdagodjon rajta, és ezzel valószínűleg az is tisztában van, aki vállalja a megmérettetést. Talán egyszerűen csak elege van a titkolózásból, a folytonos rejtegetésből. Nem mondhatja el senkinek, hát elmondja mindenkinek - a kétes értékű bölcselet itt lép érvénybe (bár a pillanatnyi megkönnyebbülésbe valószínűleg hamar belerondítanak majd a következmények.) Mondhatnánk, hogy elítélendő dolog egy emberi gyengeségre építve műsort készíteni, vagy állhatunk a másik oldalra, miszerint nagyon is helyes megmutatni, hogy ebben a világban mindenki hazudik, ahogy kedvenc House dokink vallja. A magát próbára tevő játékosnak bizonyára megéri akár a pénzért, akár a színtvallás lehetőségéért kockáztatni. De vajon mi tényleg akarjuk-e tudni, hogy mit rejteget a szomszéd, vagy mi az, amiről a szüleink sosem meséltek?